2017. augusztus 27., vasárnap

Az apostoli kor gyülekezetei - a mai kor gyülekezetei 1.rész



És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesedtek eledelben örömmel és tiszta szívvel. (ApCsel 2,46)

Ezen a blogon keresztül is érezhető, hogy az az Úr üzenete Krisztus testéhez a mostani időszakban, hogy térjenek vissza az apostoli kor gyülekezési formáihoz. Számtalan módon nyilvánvalóvá kellett már válnia, hogy a mai egyházi és gyülekezeti formák már nem azt a célt szolgálják, mint amire egykor az Úr életre hívta. Viszont az eredeti modell sokakban nem elképzelhető, és mivel ma igen kevés példa van rá, ezért nem tűnik járható útnak. Erről szeretnék az Úr segítségével most írni, mint aki jómagam is családommal ebben a modellben élünk, igen szoros kapcsolatban az Úrral.

Az összejövetelek

A bevezető ige azt mutatja, hogy nem csak házanként jöttek össze, hanem a templomban is. Minkét gyülekezést naponta végezték. A templomi összejövetel akkor egy különleges időszakban történt. Jézus bizonyságai még igen kevés számban voltak jelen akkoriban. Az apostolokon kívül másnál nem volt meg a teljes kijelentés az Úrról. Ők voltak a „belső kör” tanítványai, bár mindvégig sokkal többen követték az Urat:

Szükség azért, hogy azok közül a férfiak közül, akik velünk együtt jártak minden időben, míg az Úr Jézus közöttünk járt-kelt, (ApCsel 1,21)

Még Náthánáel is (Jn.1,46; Jn.21,2) mindvégig velük volt, sőt, egyike volt azoknak, akik a kezdeteknél csatlakoztak Jézushoz. De ennek a nagyobb körnek nem volt meg mindaz a bizonysága, mint a 11 apostolnak. Ezért kellett naponta összejönni a templomban, hogy őket hallgatva épüljenek. Ezt ma úgy lehet elképzelni, hogy egy-egy régió házi gyülekezetei összegyülekeznek egy tanító meghallgatására, amikor az meglátogatja őket, hiszen egy-egy család otthona kicsi olyan sok ember vendégül látására.

Hogy semmitől sem vonogattam magamat, ami hasznos, hogy hirdessem nektek, és tanítsalak titeket nyilvánosan és házanként, (ApCsel 20,20)

Ezért tanított Pál is akár zsinagógákban, színházban, de otthonokban is. Mára az otthoni összejövetelek elsorvadtak teljesen, és maradt a templomi összejövetel. A családfőknek kellene otthon az összejöveteleket vezetniük, és együtt úrvacsorát venni az egész családnak. Ha tanításról van szó, akkor pedig a településen, vagy a szűkebb környezetben összejönni egy-egy olyan háznál, amelyet az Úr megnyit az ilyen alkalmakra.

Köszöntenek titeket Ázsia gyülekezetei; köszöntenek titeket az Úrban felette igen Akvila és Priscilla, a házuknál lévő gyülekezettel együtt. (1Kor 16,19)

És Appiának, a szeretettnek, és Arkhippusnak, a mi bajtársunknak, és a te házadnál lévő gyülekezetnek: (Filem. 1,2)

Köszönt titeket Gájus, aki nekem és az egész gyülekezetnek gazdája. Köszönt titeket Erástus a városnak kincstartója, és Kvártus atyafi. (Róm 16,23)

Csak azok felé lehet igazán szolgálni, akiket ismerünk, mert akkor tudjuk, hogy milyen szükségeik vannak. Amikor megismerjük egymást, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy kinek milyen szolgálati ajándékot adott az Úr. A mai gyülekezeti életben van egy pár szolgáló, a többiek pedig „fogyasztók”, akik ezeknek a szolgálóknak az ajándékait „használják”, holott az ige szerint mindannyiunknak megvannak a magunk ajándékai a test építésére.

És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: A szentek tökéletesítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére: 
(Ef 4,11-12)

Mert miképpen egy testben sok tagunk van, minden tagnak pedig nem ugyanazon cselekedete van: Azonképpen sokan egy test vagyunk a Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai vagyunk. Minthogy azért külön-külön ajándékaink vannak a nekünk adott kegyelem szerint, akár írásmagyarázás, a hitnek szabálya szerint teljesítsük; Akár szolgálat, a szolgálatban; akár tanító, a tanításban; Akár intő, az intésben; az adakozó szelídségben; az elöljáró szorgalmassággal; a könyörülő vidámsággal művelje. (Róm 12,4-8)

Vissza kellene térnünk az apostoli kor gyülekezési formájához, hogy az Úr Szelleme valósággal épülésére legyen az egész testnek, és minden tag „beleadja” a maga ajándékait a test építésébe. Ez egyébként mindenkinek sokkal nagyobb öröm, mert akkor senki sem áll úgy, hogy: „Én nem kaptam semmit az Úrtól, mert én nem vagyok olyan nagy pásztor.” Hanem valósággal mindenki megélheti a maga ajándékainak kiteljesedését az összejöveteleken, de a mindennapi életben is. Hiszen a kis helyi közösségekben az összejárás is sokkal könnyebb.


A vagyoni közösség

A történelem során sok próbálkozás volt, hogy olyan életközösségeket alakítsanak ki, ahol nincs magántulajdon, hanem minden közös. Ez nem a bibliai közösség mintája.

Mindnyájan pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt; És jószágukat és marháikat eladogatták, és szétosztogatták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége volt. És minden nap egy akarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesedtek eledelben örömmel és tiszta szívvel. (ApCsel 2,44-46)

A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy volt; és senki semmi vagyonát nem mondta magáénak, hanem nekik mindenük közös volt. (ApCsel 4,32)

Mert szűkölködő sem volt ő közöttük senki; mert valakik földek vagy házak birtokosai voltak, eladva, elhozták az eladottak árát, És letették az apostolok lábainál: aztán elosztatott az egyesek közt, amint kinek-kinek szüksége volt. (ApCsel 4,34-35)

Általában ezek azok az igék, amelyek a félreértéseket okozák. Az előző szakaszban láttuk, hogy házanként is összejöttek. Ez azt jelenti, hogy a saját házukat, amiben éltek, azt nem adták el. Nem költöztek össze! A vagyonukból adtak el. Abból, ami az életszükségre nem volt feltétlen szükséges. Tehát a telkeket, a több házat, stb. Vegyük észre a többesszámot – földek, házak, jószágok, marháik (vagyonuk). De nem csak a házankénti összejövetelek bizonyítják ugyanezt, hanem a szolgálók kiválasztásának szempontjai is:

Ki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, minden tisztességgel; (Mert ha valaki az ő tulajdon házát nem tudja igazgatni, mi módon visel gondot az Isten egyházára?) (1Tim 3,4-5)

A diakónusok egy feleségű férfiak legyenek, akik gyermekeiket és tulajdon házaikat jól igazgatják. (1Tim 3,12)

Ha kommunában laktak volna, akkor nem lehetne ilyen feltételt támasztani a szolgálók felé, hogy a saját házukat jól igazgassák. De van még más példa is:

Ha pedig valaki az övéiről és főképpen az ő háznépéről gondot nem visel: a hitet megtagadta, és rosszabb a hitetlennél. (1Tim 5,8)

Ha valamely hívő férfinak vagy nőnek vannak özvegyei, segítse azokat, és ne terheltessen meg a gyülekezet; hogy azokat segíthesse, akik valóban özvegyek. (1Tim 5,16)

Felszólít, hogy a saját házunk népéről és a rokonságunkról is gondot viseljünk. De akkor hogyan lehet mindenük közös? Úgy hogy ha a testvéremnek szüksége van télikabátra, és nekem van olyan, ami felesleges, akkor azt adjam oda neki. Ha nekem bőségem van ételből, és a testvérem szükségben van, akkor adjam oda neki. De legyen szó bármiről, ha nekem valamiben bőségem van, akkor azt adjam oda annak, aki szükségben van. Ne vonjam meg azt a testvéremtől. Legyen olyan, mintha mindannyiunké volna.

Mert ha a készség megvan, aszerint kedves az, amije kinek-kinek van, és nem aszerint, amije nincs.  Mert nem úgy, hogy másoknak könnyebbségük, nektek pedig nyomorúságotok legyen, hanem egyenlőség szerint; e mostani időben a ti bőségetek pótolja amazoknak fogyatkozását; Hogy amazoknak bősége is pótolhassa a ti fogyatkozásotokat, hogy így egyenlőség legyen; Amint megvan írva: aki sokat szedett, nem volt többje; és aki keveset, nem volt kevesebbje. (2Kor 8,12-15)

Ennek megfelelően, a bőségéből adjon mindenki. De természetesen a Szent Szellem vezetése ezt bármikor felülírhatja. Ha az Úr elkéri tőlem az utolsót is, akkor oda kell adnom. Ő az ura mindenemnek. Ezért (is) nagyon fontos tudnom, hogy ki a testvérem. Ezért kell a szeretetünknek is értelmesnek lennie:

a ti szeretetetek még jobban-jobban bővölködjön ismeretben és minden értelmességben; (Fil 1,9)

Más kategória a testvérem, mint bárki más. Ezért nagyon fontos a szoros kapcsolat a testvérek között. Ez ismét egy olyan terület, amit nem lehet a nagy gyülekezetekben úgy megélni, ahogyan annak Krisztus testében műkönie kellene. Sokkal kisebb a hatásfoka, hiszen még a szervezetet is fenn kell tartani, illetve az igazán szükségben lévők nem kapják meg azt, amit a többiek a segítségére adni tudnának. Nem is beszélve a hamis külső diakóniai szolálgatokról, amikor a világiak felé tesznek jót a gyülekezet vagyonából, és a gyülekezet meg tele van rászorulókkal. Nem kellene ennek így lennie.


A gyülekezetek kapcsolatai

Ez egy másik olyan tévedés, amely nem állja meg a helyét. Ma azt hisszük, hogy a szervezet (apparátus) nélkül nem találjuk meg Krisztus testének többi tagját. Az apostoli gyülekezetek között igen aktív kapcsolat zajlott. Nem csak az apostolok és tanítók járták a gyülekezeteket.

Örvendezek pedig a Stefanás, Fortunátus és Akhaikus eljövetelének; mert a bennetek való fogyatkozást ezek betöltötték. (1Kor 16,17)

Ajánlom pedig nektek Fébét, a mi nénénket, ki a Kenkhréabeli gyülekezetnek szolgálója: Hogy fogadjátok őt az Úrban szentekhez illendően, és legyetek mellette, ha valami dologban rátok szorul. Mert ő is sokaknak pártfogója volt, nekem magamnak is. (Róm 16,1-2)

Minden én dolgaimat megismerteti veletek Tikhikus, a szeretett atyafi és hű szolga és szolgatárs az Úrban; Akit éppen azért küldtem hozzátok, hogy megismerje a ti dolgaitokat és megvigasztalja a ti szíveteket, Onézimussal együtt, a hű és szeretett atyafival, ki ti közületek való; minden itt való dolgot megismertetnek ők veletek. (Kol 4,7-9)

Igyekezz hozzám jönni hamar. Mert Démás engem elhagyott, e jelen való világhoz ragaszkodva, és elment Thessalonikába: Krescens Galáciába, Titusz Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Márkust magadhoz véve, hozd magaddal: mert nekem alkalmas a szolgálatra. Tikhikust pedig Efézusba küldtem. A felsőruhámat, melyet Troásban Kárpusnál hagytam, jöttödben hozd el, a könyveket is, kiváltképpen a hártyákat. (2Tim 4,9-13)

De szükségesnek tartottam, hogy Epafróditust, az én atyámfiát és munkatársamat és bajtársamat, nektek pedig követeteket és szükségemben áldozatot hozó szolgátokat hazaküldjem hozzátok; (Fil 2,25)

Ezekből az igehelyekből láthatjuk, hogy mekkora „forgalom” volt a gyülekezetek között. De egymást is megtalálták, amikor egy-egy olyan helyre értek, ahol még nem jártak (ApCsel.18,2; ApCsel.19,1; ApCsel.21,4; ApCsel.28,14). A hálózatok korában ma már tudjuk, hogy az ismeretségeken keresztül nagyon gyorsan terjednek a kapcsolatok és a hírek. Ezért ne engedjük, hogy az elszigetelődés veszélye megállítson minket abban, hogy merjünk kijönni a hamis egyházakból, és ha az Úr felindít, akkor inkább maradjunk „egyedül”, amíg a testvérek igazi közösségébe el nem visz az Úr.

Akik ma meghallják az Úr hívó szavát arra, hogy inkább házi gyülekezetekbe gyűljenek, azoknak bárotításul ajánlom a következő cikket:


Az Úr áldjon meg minden otthont, ahol összegyűlnek az övéi, hogy Őt igazán keressék és imádják!



2017. augusztus 4., péntek

Jézus a feltámadás ura



Mert amiként az Atyának élete van önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában: (Jn 5,26)

Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nekem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon. (Jn 6,39)

Úgy tűnhet, hogy messziről kezdem el a téma tárgyalását, de mindezek szükségesek ahhoz, hogy teljesen megértsük, hogy hogyan lett Jézus a feltámadás jogos ura. Jézus egyszerre Isten és egyszerre ember (1Tim.3,16). Ezt le kell szögeznünk a mondandóm legelején, mert különben nem fogjuk tudni helyesen végigvinni a gondolatmenetünket. Jézus olyat is megtehetett az életében, amit egy egyszerű embernek nem áll módjában. Az Úr tőlünk elkéri a lelkünket (Lk.12,20; Jób.27,8), nincs hatalmunkban eldönteni, hogy mikor haljunk meg. Jézusnak azonban mindez hatalmában állt amíg itt járt a földön emberi testben (1Jn.4,2-3).

Senki sem veszi azt el én tőlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam letenni azt, és van hatalmam ismét felvenni azt. Ezt a parancsolatot vettem az én Atyámtól. (Jn 10,18)

De az életét nem önmagának élte, hanem mindent úgy cselekedett, ahogyan az Atya akarata megmutatta neki (Jn.5,19; Jn.5,30; Jn.8,28). Egy bizonyos céllal jött el közénk, és mindent ennek a célnak a megvalósításáért tett. Amíg ezt el nem érte, addig is mindent úgy kellett cselekednie, ahogyan meg van írva (Lk.24,44). Ez a cél pedig a kereszthalál volt, hogy magára vegye a teremtett világ bűneit, és meghaljon váltságul, mint Isten szeplőtlen és tiszta báránya (1Pét.1,19-21). Mindezek az események azonban az Atya akarata szerint és időzítésében történtek meg, hiszen Jézus folyamatosan és teljesen az Atya akaratának engedelmeskedett. Egészen haláláig tisztában volt a saját személyével, hogy ő kicsoda valójában (Jn.19,11; illetve a fentebb idézett Jn.10,18). Ezért mikor már látta, hogy az mind beteljesedett amiért eljött a földre, akkor az mondhatta:

Mikor azért elvette Jézus az ecetet, mondta: Elvégeztetett! És lehajtva fejét, kibocsátotta szellemét. (Jn 19,30)

És kiáltva Jézus nagy szóval, mondta: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én szellememet. És ezeket mondva, meghalt. (Lk 23,46)

Ő döntötte el, hogy mikor teszi le az életét, és nem lett elvéve tőle az élet. Amikor látta, hogy minden amiért eljött elvégeztetett, akkor letette az életét. Pontosan az általa kimondott igazságnak megfelelően cselekedett, mert nem tudta elvenni tőle az életet senki, hanem ő tette azt le valósággal, amikor ő gondolta. Eldönthette, hogy meddig szenved. Ezt egyikünk sem teheti meg! Már csak Jézus szenvedéseinek mértékét látva sem tudnánk úgy dönteni, hogy ezt mi a magunk képességeiből, vagy akaratából, addig „csináljuk” amíg akarjuk. Erre csak ő volt képes, hiszen mi mindannyian előbb kileheltük volna a szellemünket. Ő azonban addig tartott ki, amíg kellett, amíg minden elvégeztetett, aminek meg kellett történnie. Mivel ez azonban Isten egyik legféltettebb titka volt (1Pét.1,20; Róm.16,25; Ef.1,9; Ef.3,9; Kol.1,26; 2Tim.1,9), a gonosz erők erről mit sem tudtak.  Ezért mondhatja az ige, hogy:

Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtetett, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; Melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát: (1Kor 2,7-8) [saját kiemelés]

Itt valósággal mind a zsidó, mind a pogány hatóságok megfeszítették Jézust, de nem csak ők. Az emberi, látható résznél több is történt a keresztnél. Azt tudjuk a 82-es zsoltárból, és az Ef.2,2-ből és az Ef.6,12-ből, hogy gonosz szellemi hatalmasságok uralják ma a földet. Még a Sátán is azt mondta Jézusnak, hogy övé a világ minden kincse, és annak adja, aki őt imádja (Lk.4,6-7). Tehát a világnak ezek a szellemi fejedelmei sem sejtették, hogy mi fog történni akkor, amikor Jézus meghal. De azt a Szent Szellem már jóval korábban kijelentette Dávidon keresztül, hogy a kereszt előtt ott fognak állni ezek a fejedelmek is. A 22-es zsoltár leírja, hogy mit érzett Jézus a kereszten, és mit élt meg. Onnan azt látta, hogy:

Tulkok sokasága kerített be engem, körülfogtak engem Básán bikái. Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó és ordító oroszlán. (Zsolt 22,13-14)

És ha Jézusnak a hatalomhoz való jogáról akarunk beszélni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szellemi világ erőinek a hatalmi rendszerét sem. Ezért nem mondhatjuk, hogy itt csak költői hasonlatról van szó. Ennek a ténynek ugyanis kulcsszerepe van abban, hogy Jézus végül minden hatalmat megkapott mennyen és földön. De ne szaladjunk az események elé. Azon kell elgondolkodni, hogy miért éppen Básán bikái álltak a keresztnél, és nem más. A zsidó nép sok más nép szemében tüske lehetett, és sok más fejedelemség szemében utálatos lehetett, de miért pont Básán bikái álltak a keresztnél? Ezért meg kell vizsgálnunk, hogy kik voltak Básánban. Izrael, mielőtt átment volna a Jordánon, megütközött Básán királyával. Később ezt a területet kapta meg Gád, Rúben és Manassé félt törzse. De mi is történt akkor pontosan?

És kezünkbe adta az Úr, a mi Istenünk Ógot is, Básánnak királyát és minden ő népét, és úgy megvertük őt, hogy menekülni való sem maradt belőle. És abban az időben elfoglaltuk minden városát; nem volt város, amelyet el nem vettünk volna tőlük: hatvan várost, Argóbnak egész vidékét, a Básenbeli Ógnak országát. Ezek a városok mind meg voltak erősítve magas kőfalakkal, kapukkal és zárakkal, kivéve igen sok kerítetlen várost. És fegyverre hánytuk azokat, amint cselekedtünk Szihonnal, Hesbon királyával, fegyverre hányva az egész várost: férfiakat, asszonyokat és a kisdedeket is. (5Móz 3,3-6) [saját kiemelés]

Mert egyedül Óg, Básánnak királya maradt meg az óriások maradéka közül. Íme az ő ágya vaságy, nemde Rabbátban az Ammon fiainál van-e? Kilenc sing a hosszúsága és négy sing a szélessége, férfi könyök szerint. (5Móz 3,11) [saját kiemelés]

Az egész népet kiírtották a zsidók, még a csecsemőket is. És egy nagyon fontos mondat van itt – Óg volt az utolsó „igazi” óriás. Amikor később találkozunk még óriásokkal, mint az Anák fiak, vagy Góliát, akkor ezek szerint ők már nem „tisztavérű” óriások voltak. Viszont az ige szerint az egész básáni nép keveredett, azaz Nefilim vérvonal lehetett, ha a királyuk még egyértelműen óriásnak számított. Óg nagyobb is volt, amint azok, akikről utána olvashatunk, kb. 4 és fél, és 6 és fél méter közötti magasságú lehetett. Ha visszagondolunk Nimródra, aki „kezdett óriássá lenni” (1Kr.1,10), akkor valószínű, hogy ő is azért lázadt fel Isten ellen, mert a bukottakat (1Móz.6,2) tarthatta a maga őseinek, és ebből következően Óg is ebbe a vérvonalba tartozott. Ezért voltak ők ott a keresztnél, hiszen akkor velük ért véget az óriások története. Mennyire gyűlölhették Isten népét, és Istent magát, a kiírtásuk miatt. Mivel az óriásokból lettek a démonok, akik az embereket gyötörni és megszállni is képesek, ezért Jézus keresztjénél a 22.-es zsoltár szerint ők álltak, a világ emberi fejedelmeinek testében. Az óriások szellemei egészen a teljes pusztulásukig Isten és az övéi ellen fognak menni. Teljesen elhatalmasodott rajtuk a gonoszság, és vakon vezeti őket a gyűlölet a pusztításra. Minden isteninek a pusztítására. De a keresztnél ők még nem tudták, hogy mit tesznek.

Jézus, amikor letette az életét, akkor lekerült a Seolba. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy a Seolba, és nem a pokolba. Egy korábbi írásomban már foglalkoztam azzal, hogy ez a két fogalom nem fedi egymást. A pokol, ha már így nevezzük, része a Seolnak.

Mert azért hirdettetett az evangélium a holtaknak is, hogy megítéltessenek emberek szerint hústestben, de éljenek Isten szerint szellemben. (1Pét 4,6)

Azáltal, hogy eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nekünk, és azt eltette az útból, odaszegezve azt a keresztfára; Lefegyverezve a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, őket bátran mutogatta, diadalt véve rajtuk abban. (Kol 2,14-15)

Ebből a két szakaszból láthatjuk, hogy a Seolban Jézus bemutatta az ottani fejedelmeknek, a holtakat a hatalmukból „felszabadító” váltságot, és ezért hozhatta el őket magával. Bizonyosan nagyot néztek a pokol és a halál, amikor számukra kiderült, hogy nem csak hogy Jézust nem tudják ott tartani, hanem Ábrahám kebelét is kiüríti, és még a hatalmukat is elveszi. Ekkor szembesültek vele, hogy elvesztették a hatalmukat, és az ítéletük is meglett.

Ítélet tekintetében pedig, hogy e világnak fejedelme megítéltetett. (Jn 16,11)

Avagy mi módon mehet be valaki a hatalmasnak házába és rabolhatja el annak kincseit, hanem ha megkötözi előbb a hatalmast és akkor rabolja ki annak házát? (Mt 12,29)

De mikor a nálánál erősebb rá jőve legyőzi őt, minden fegyverét elveszi, melyhez bízott, és amit tőle zsákmányol, elosztja. (Lk 11,22)

Mivel tehát a gyermekek hústestből és vérből valók, ő is hasonlóképpen részese lett azoknak, hogy a halál által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, (Zsid 2,14)

Kit az Isten feltámasztott, a halál fájdalmait megoldva; mivelhogy lehetetlen volt neki attól fogva tartatnia. (ApCsel 2,24)

Jézus a kereszthalálával kötözte meg az „erős fegyverest”, és rabolta ki annak birodalmát. Mivel ő az egyetlen ember, aki bűntelen életet élt, ezért nem volt joga őt a halálnak fogva tartania,  és mert az áldozatát mindannyiunkért mutatta be, ezért váltságot szerzett nekünk, Ábrahám magvának (Zsid.2,16). Ebből is meg kell látnunk mennyire fontos, hogy Jézus emberként jött el, és nem más lényként (Róm.8,3)! Ezért fontos, hogy ő valóban meghalt a kereszten, az ő emberi hústestében! A halála által semmisítette meg azt, akinek hatalma volt a halálon. Amikor úgy látszott, hogy a leggyengébb, akkor volt a legerősebb! Ezzel a halállal szerzett hatalmat a halálon.

Megjelentetett pedig most a mi Megtartónknak, Jézus Krisztusnak megjelenése által, aki eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot az evangélium által, (2Tim 1,10)

És mivel feltámadt a halálból, ezért meg tudta jelenteni a tanítványainak, hogy immár övé minden hatalom mennyen és földön (Mt.28,18). Így tudta elvenni a Sátántól és minden gonosz erőtől a hatalmat, és szerezte meg magának igazságosan és jogszerűen. Ezért volt fontos, hogy akkor tegye le az életét, amikor akarja, hogy ne tudják elvenni tőle azelőtt, hogy mindent elvégzett volna. És ezért fontos, hogy visszavehesse, hogy jogtalanul ne tudják őt ott tartani. De az Atya ítélete mondta ki, felette a végső ítéletet az ártatlanságáról, és ennek az ítéletnek a következménye, hogy feltámadhatott (ApCsel.2,24 - fentebb). Azzal, hogy a Seolban bemutatta a váltságot az ottaniak lelkéért, jogot nyert arra, hogy onnan magával hozza azokat, akiket akart.

És kijőve a sírokból, a Jézus föltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. (Mt 27,53)

Ezért mondja az Írás: Fölmenve a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek. (Ef 4,8)

Felmentél a magasságba, foglyokat vezettél, adományokat fogadtál emberekben: még a pártütők is ide jönnek lakni, oh Uram Isten! (Zsolt 68,19)

Így vihette fel a mennybe azokat, akik Ábrahám kebelében nyugodtak. Ezzel szerezte meg a hatalmat a halál és a pokol felett. És azóta nála vannak a pokol és a halál kulcsai, és azokat akkor nyitja meg, amikor akarja:

Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon. (Jn 6,40)

Mondta neki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz én bennem, ha meghal is, él; (Jn 11,25)

És az Élő; pedig halott voltam, és íme élek örökkön-örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai. (Jel 1,18)

Ezért ő maga a feltámadás, mert az ő akaratában van, hogy ki támad fel, és ki nem. Számunkra, és minden ember számára, aki hisz őbenne, és őbenne van, és engedelmes neki (Zsid.5,9; Jn.3,36), ő az örök élet záloga, és ő a feltámadás ura.

Az pedig annak az akarata, aki elküldött engem, hogy mindaz, aki látja a Fiút és hisz ő benne, örök élete legyen; és én feltámasszam azt az utolsó napon. (Jn 6,40)

Senki sem jöhet én hozzám, hanem ha az Atya vonja azt, aki elküldött engem; én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. (Jn 6,44)

Aki eszi az én hústestemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon. Mert az én hústestem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én hústestemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Amiként elküldött engem az az élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él én általam. Ez az a kenyér, aki a mennyből szállt alá; nem úgy, amint a ti atyáitok ették a mannát és meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, él örökké. (Jn 6,54-58)

Ezek valóságos kulcsok az élethez! Ahogyan a megtérés, a keresztségek, az úrvacsora, a mindennapos papi szolgálat. Remélem egyre tisztábban látszik már, hogy amikről a szentírás szól, azok nem elszellemiesített szimbólumok, amiket „ma már jobban tudunk”, hanem valóságos cselekedetek és tények! A vízkeresztségben is az óemberünk valósággal meghal, a bűnök teste is megerőtlenül, és valósággal meghalunk a bűnnek (Róm.6,2), a világnak (Gal.6,14), a törvénynek (Róm.7,4) és önmagunknak (Gal.2,20). Csak azoké lehet a feltámadás, akik Benne vannak, akik általa élnek.

Munkálkodjatok ne az eledelért, amely elvész, hanem az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet az embernek Fia ad majd nektek; mert őt az Atya pecsételte el, az Isten. (Jn 6,27)

Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Istennek Fia, és hogy ezt híve, életetek legyen az ő nevében. (Jn 20,31)